Mielőtt belekezdenék a bejegyzés megírásába, álljon itt egy ismeretlen eredetű idézet:
Légy ura érzelmeidnek:
- vigyázz a gondolataidra, szavak lesznek belőlük,
- vigyázz a szavaidra, cselekedetek lesznek belőlük,
- vigyázz a cselekedeteidre, megszokások lesznek belőlük,
- vigyázz a megszokásaidra, szenvedély lesz belőlük,
- vigyázz a szenvedélyedre, rabsággá és végzeteddé válhat!
Sokaknak ez maga az élet. Másoknak pedig csupán lopva kapott alkalmankénti öröm, melytől mindennél boldogabbnak érezheti magát az ember. Vannak akik rettegnek tőle mert már rossz irányba terelte el őket. Akadnak olyan emberek is, akik egész életüket felteszik ennek az egyetlen dolognak (legyen az kívülről rossz vagy jó). Az én történetem is hasonló.
Történt egyszer jónéhány éve már, hogy néhány nagyon jó barátommal elmentünk sörözgetni. Italozás közben az egyik ismerős, akit nevezzünk most P-nek, felvetette hogy "srácok pókerezzünk". Itt kezdődött el az egész....
Még akkoriban (nagy szerencsémre) nem túl nagy érdeklődést és motivitást éreztem magamban az ördög bibliájának forgatása iránt. Aztán ez a dolog valahogy felhígult, és ezzel együtt én is egészen megváltoztam.
Lehet, hogy nem is igazán a nyeremény miatt, nem is igazán szenvedélyből....talán azért csináltam igazán, mert akkoriban ez volt (sajnos) az egyetlen biztos pont az életemben. Hétről hétre minden pénteken (sőt esett úgy hogy a szombat estém is ezzel telt), összeült egy kis csapat fiatal, akik már nagyon jól ismerték egymást. Minden gesztusunkat, mondatunkat, reakciónkat ismertük már, de hogyha nem is az újdonság varázsáért, akkor talán azért műveltük azt amit és ahogy, mert örültünk egymás társaságának.
A póker során az ember hogyha nem csupán a játék öröméért játszik, akkor rengeteg hasznos dolgot, valamint tanulságot vonhat le. Megtanul uralkodni indulatain, érzelmein, megszokja azt hogy néhány dologgal érdemes várni és hogy mikor kell cselekedni bizonyos helyzetekben. Hogy részemről a játék mit is jelentene? Na, ez aztán a jó kérdés. Nem is olyan régen, talán pár hónapja mondta egyik játékospartnerem, hogy mi amolyan "megélhetési pókerjátékosok" vagyunk. Nos, ez rám nem egészen igaz. Én annak is tudok örülni, ha a játéknak nincs igazi tétje és "csak úgy" játszunk, zsetonok nélkül.
Persze az sem mindegy hogy mikor, hol kivel és milyen körülmények között tesszük azt, amitől látszólag olyan komolynak, elfoglaltnak és egyaránt koncentráltnak és örömtelinek (vagy épp bosszúsnak) tűnhetünk.
Szokták mondani, ha valaki egyszer már beleesett a kútba, az nehezen vagy épp sehogy sem tud onnan kimászni. Kéremszépen, ez mind csak akarat és elszántság kérdése, semmi egyéb. Az ember tudjon parancsolni saját elméjének, tudja, hogy mikor mi a helyes döntés (természetesen itt nem a játszmára gondolok).
Mint azt már leírtam párszor a korábbi betűvetéseimben, tanuljatok legalább az én hibámból és ne essetek ugyanabba a kelepcébe mint én. Remélem legalább ennyit elérek ezzel a bejegyzéssel.
Záró soraim ezúttal egy örökre lelkembe égett párbeszéddel egészülnek ki, amit pár éve édesanyámés köztem zajlott le, épp mikor pénzt kértem tőle kölcsön hogy elmehessek újra játszani.
(én,nevetve) "-Anyu, azért majd szólj légyszi hogyha már azt látod rajtam hogy teljesen szenvedélyemmé vált ez az egész és nem tudok róla lemondani."
(édesanyám,miközben nyújtja át nekem a pénzt) "-Hát fiam, már benne vagy, nem is kicsit, akárcsak az apád egykor."
Erre én lesápadva, fejemet lehajtva és egy szót sem szólva szégyenteljesen húztam be finoman magam mögött a bejárati ajtót, majd eltűntem az éjszaka sötétjében.
