Ha most azt mondanátok hogy nem tudok aludni és azért írok pár sort ilyen késői (avagy korai) órán, nos igencsak közel állnátok az igazsághoz.

Érdekes az a tény, amit már több korábbi bejegyzésemben is megemlítettem, kivesézgettem. Ez pedig nem más, mint a magány. Ha az emberek megállnának egy pillanatra, és elgondolkoznának azon, hogy mi is a dolguk a világban, hol a helyük és egyáltalán van e céljuk, szerintem igencsak eltérő és meglepő válaszokat kapnának maguktól.

Nekem is sikerült megállnom egy pillanatra. Többek között rádöbbentem arra is, hogy az én egy szál csöpp kis életem milyen nagy fontossággal bír, főleg akkor hogyha azt is számításba veszem, hogy minden jelenkori tettem súlyos befolyással bír a jövő történéseire. Részben ezért is írok most.

Rájöttem arra nagy nehezen, hogy ha rendszerezném a dolgaim, az én kis életem, akkor lehet hogy sokkal könyebben, gördülékenyebben mennének a dolgok. Már hozzászoktam a pár nélküli magányhoz, ezen nagynehezen túl is tettem magam. A pénzt még mindig utálom, de mostmár legalább kezdem megtanulni hogyha nem is tudom uralni, legalább úgy bánok vele, hogy az az én hasznomra váljon. Szerintem ez a lényeg.

Nem kezdek el regéket mesélni arról hogy mennyi pénzt hajigáltam ki az ablakon haszontalan, semmit érő dolgokra, nos valamiből az embernek tanulnia kell, ha másból nem is, hát a saját hibáiból, baklövéseiből.

Lassan hajnali 2-őt üt az óra, ha sikerül valamennyit aludnom, akkor reggel frissen fogok ébredni az új nap kezdetére, megyek dolgozni, ismét lesz egy értelmes, számomra értékes napom. A nap végén pedig nem vágyok másra, csak hogy elégedetten üljek az asztalhoz vacsorám mellé, s számot véve a nap történéseiből jót mosolyogjak azon, hogy "na igen, látod így kell ezt csinálni". Ilyenkor persze drága és szeretett édesanyám örökérvényű szavai lebegnek szemem előtt "Ne feledd fiam, azért vagy Sopronban, hogy tanulj."

Nagyon sokmindent várok a nyártól, és nagyon nagy terveim vannak, reménykedek abban hogy meg tudom változtatni életem, és a pár hónapra szóló, magam elé kitűzött "üzemtervnek" megtudok majd felelni. Az milyen szép is lenne.

A magány? Azt már sikerült irányításom alá vennem és nem tartok, félek tőle mint bő fél évvel ezelőtt, mint amikor idekerültem és a megdöbbentő események sorozata csak úgy zúdult rám a semmiből előtörve.

Aki állandó olvasója az én kis élettörténetemnek, talán (meg)érti azt hogy most mit is érzek pontosan. Büszke vagyok magamra és öröm tölt el hogy végre képes vagyok arra hogy ne rettegjek a holnaptól, hanem felemelt fejjel, tiszta elmével várjam azt.

Lassan összeáll egy kép bennem, ami már sok-sok éve festődik egy nagy vászonra, amit a sors kegyetlen keze készített. A kép pedig nem másról szól, mint hogy mi is (számomra) az élet értelme. Amint elkészül, befogok róla számolni, ezt az egyet megígérhetem.

Záró soraimat pedig Wass Albert: Üzenet haza című verse ihlette meg:

"És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak,
hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz, és annak
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fenn a magas ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok,
s a víz szalad, és csak a kő marad,
a kő marad… "

nagyapámnak