2 perccel múlott el esti 7 óra angliai idő szerint. Egy mozgalmasnak nem igazán mondható hétvégén vagyok túl. Kezdenek rendeződni életem apró dolgai, már-már úgy tűnik, hogy végre-valahára minden rendben lesz....vagyis lehet. Nem is tudom igazán. Mihez kezdjek az életemmel? Legyek katona? Vadakat terelő juhász talán? Ott ég bennem örökké a bizonytalanság ki nem alvó, folyton folyvást melengető, örök gyertyalángja.
Nem a nagy megváltóra várok. Nem is nagyon érzem hogy várnék bármire vagy bárkire. Jó lenne, ha lenne valami. A hétköznapok szürkesége mindenféle fura színűre festi a valóságot. Az ÉN valóságomat. Pedig én túlvágyok a feketén és fehéren. Érzek magamban annyi erőt hogy ez ne csak törekvés iránti vágy legyen, hanem mondjuk megtörtént esemény.
Hullámvölgyekkel teli az életem. Egyik pillanatban nekivágnék a legmagasabb hegynek, aztán a következő lépésnél a legsekélyebb pocsolya is Marianna-árok mélységűnek tűnik.
Kell az hogy az ember ne csak vágyjon, hanem tegyen is azért, amit akar. Nálam sincs ez másként. Igen sokat merengtem már azon, vajon miért nem született még eddig egyetlen pozitív szellemű, derűs bejegyzésem sem. Talán itt írom ki magamból a rosszat. De akkor miért tenném közzé? Hogy lássam másokon hogy "hát igen, Ő az az ember aki tudja hogy mit nem akar..." Ha ez így is lenne kérdem én: mi értelme.
Drága nővérem szokta mondani mindig, hogy olykor nem is kell annyira keresni a miértet és a magyarázatot a dolgokban. Siklani kell az árral. Rendbe lesz minden. Rossz pénz nem vész el. Remélem a legjobbakat és emelt fővel várom a felkelő nap pocsolyáit...
