Nemrég ütött fél-éjfélt az óra, azthiszem nem kellene délig fetrengeni az ágyban, és akkor tudnék aludni. Node sebaj, mikor is írhatna az ember blogot, ha nem este.

Ahogy hallgatom a gép halk zörgését az asztalon a monitor mellett, szinte sikítóan hasít tudatomba a magány égető szikrája. A hétvégének nemsokára vége, holnap mehetek az ügyes bajos dolgaimat intézni, valamint megin túl kell élnem egy kegyetlen és kemény, életre tanító napot a nagybetűs Egyetemen. Az egyedüllétet meglehet szokni ugyan, bár még picit viszket tőle a lelkem, de azthiszem lassan belenyugszom, kezdek eggyé válni vele. Ez a legfurcsább az egészben...a kollégiumunk, a mennyei, Baross út 6. szám alatti VUK (Vadi Új Kollégium) a maga párszázas férőhelyeivel, 2 szobás apartmanjaival és szintenkénti 1 db dohányzóhelyiségével...a maga hatalmasságával, még ha tele is van emberekkel, a magány csendes szigete tud lenni. Főleg a hét vége fele, mikor mindenki megy haza, hogy vasárnap (vagy neadjisten hétfőn) újult erővel vágjon neki az előadások morcos, monoton kötelezőségének. Igen, a tanárok szavait hallgatva emígyen okulunk mi, diákok, s ezért küzdtünk oly sokáig. Hát igen, ez volna nekem az egyetem, pogány (elsőéves) szemmel nézve.

Remélem ez is rendszeressé válik, de majdcsak alakul, mint ahogy eddig is, többnyire minden összejött a kis életemben amit elterveztem. De a magány attól még nagy úr....