Hol is kezdjem....

Mint mindenkinek, így nekem is hatalmas tervekkel és álmokkal volt tele az eszem mielőtt nekivágtam az idei nyárnak. Nos, ahogy az lenni szokott, természetesen semmi sem úgy zajlott le ezalatt az igen szűk 3 hónap alatt ahogy én azt szerettem volna.

A legegyszerübben úgy lehet megérteni a helyzetemet, ha leírom röviden hogy az elmult év mivel telt. Éltem, szenvedtem, szerettem, sírtam, nevettem és tapasztaltam. Nagyon sokat. Mindezek együttese kényszerített arra az igen nehéz döntésre hogy a jövő (?) évemet halasztani fogom, mivel jött egy visszautasíthatatlan ajánlat, amire inkább itt nem térnék ki különböző okokból kifolyólag.

Nemtudom kinek mi az ideálja ha a nyarat említi meg az ember, gondolom a lányok, a bulik, meg a munka. Nekem egyik sem sikerült úgy ahogy annak történnie kellett volna. Kiderült ugyanis hogy a rengeteg ajánlgatásbol meg "majd hívlak!", "lesz meló, nyugi!" típusú ígérgetésekből természetesen semmi sem lett.

Így hát mit tehettem mást, maradtam a drága és egyetlen szülői háznál. Segédkeztem a nagyszüleimnek. Ez pedig nemmásból állt, minthogy nap mint nap nekik segítettem, azt csináltam amit ők szerettek volna. Hogy rossz volt-e? Nagyon. Hogy szenvedtem-e? Mindennél jobban. De ha az ember 1 évig napról napra él és nem tudja mit hoz a következő napfelkelte, nos meggondolja a tetteit. Én sem tettem hát másképp, sodródtam azzal a bizonyos árral.

Szerintem egész jól jártam. Bár nem lett annyi pénzem mint akartam, de volt hol aludnom, volt mit ennem, valamint nem utolsó sorban nem voltam amiatt kétségbeesve, hogy vajh' mit is hoz a holnap.

Mondják az okosok, sosem lehet tudni mit hoz a holnap és hogy sohasem szabad bánkódni azon ami elmúlt. Csak most kezdek rájönni hogy mennyire is igazuk van.

Zárszóul csak annyit modnanék hogy mindenki nagyon gondolja meg hogy mit cselekszik, mert akár jól, akár rosszul sül el az amit tervez, az kihatással lesz a holnapra. És drága barátaim, ez az amit nem láthatunk előre.

Tisztelettel és a legjobb jókívánságokkal:

Gábor, az emlékező