Lassan vöröses-sárgás mindenszínűbe fordulnak a fákon a levelek majd időtlen körforgásukat követve lehullanak a földre.
Körbeszaladt már párszor az óramutató mióta legutoljára arra adtam a fejem hogy klaviatúrát ragadva megosszam csekély, de annál lelkesebb olvasóközönségemmel a gondolataim. Ismét eljött hát az ideje hogy az összegyűlt szösszenetekből egy nagy kóc legyen. Íme hát:
Megindult a szekér. Persze az út nem a legzökkenőmentesebb, vannak kátyúk, néha a ló is elfárad, az én kezemből pedig sűrűn kiesik a gyeplő. Ez sem tökéletes, de úgy gondolom, hogy így van ez rendjén.
Az utóbbi héten összeszaladt minden egy födél alá és meg kell mondjam őszintén nehéz ám egybetartani a dolgokat, főleg ha egyszerre akarnak előtörni a felszínre. Munka is van, pénz is van, mosoly is akad itt-ott elvétve. Az egyetelen dolog ami megzavarja ezt az idillt, az nem más mint az a folt, amely lelkem bársonyának simaságán éktelenkedik már évek óta.
Kerestem én szűcsöt, néztem cérna után...de a folt biz' csak nem akart beforrni. S mint az mostanra kiderült, sebzett lélekkel bizony csak fél az ember. Nem egész. Ez pedig messze van a teljestől. Akárhogyan fordigatjuk, takargatjuk, a folt attól még ottmarad.
Történt egyszer, hogy nagyon megörültem egy hirtelen lehetőségnek, melyet az élet görgetett elém. Éltem vele, és persze ahogy az lenni szokott, ismét türelemre intett a sors. Viszont azt az egyet soha nem gondoltam volna, hogy rövid időn belül máshonnan is bitorolják majd az állandóság falait. Pedig de.
Jelenleg magamban vívódok. Ha az egyiket elfogadom és idő előtt döntök megfontolatlanul, azt egy egész életre megbánhatom. Ha viszont türelmes vagyok, lehet az orrom elől fog elsétálni a pénzeszsák, és se időm, se lehetőségem nem lesz arra hogy leszólítsam. Komoly, sorsfordító dolgok ezek. Majdcsak kisüt a nap és előbújik pár napsugár az égen. Remélem. Érzem. Tudom. Így kell lennie.
Köszönöm a megtisztelő figyelmet!
