Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. ...S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?... És mégis várod.
(Márai Sándor)
Mi a szerelem? Egy kósza gondolat? Talán egy érzés mely oly ellentmondásos, oly gyönyörködtető de mégis kínszenvedés minden perc, mit benne tölt az ember...és mégis, mindig visszahúz valami, az érzés iránti vágy időtlen fellegének soha véget nem érő, bizonytalansággal teli, sűrűn áztató zivatara...ez az eső hoz virágot. S az a virág milyen gyönyörű tud lenni! Ha vigyáz rá az ember...és nem hagyja, hogy zord körülmémyek áldozatává essen...lám mindegyszerre kivirágzik és ontja magából az öröm végtelen virágporát...mely megédesít minden egyes percet....de ha ez a virágpor rossz helyre kerül...akkor az bizony igazi kínszenvedés. Magasztos jellemünk jelentéktelen mivoltja ebben a hatalmas, tengernyi világban minduntalan keresi a választ a sok miértre...lehet, hogy épp ez ad éltető erőt ahhoz, hogy átvészeljük az ilyen és ehhez hasonló viharokat....Igen. Mert jöhet vihar is a virágra...s olyankor biz' nem ont száz szebbnél-szebb szirmot...visszabújik a földbe...s türelmesen, magányra kényszerülve várja a napfény, az új eső eljövetelét....s majdan újra kivirágzik és ontja száz szirmát. Gondozzuk hát egy szem virágunkat ha már egyszer megadatott a lehetőség, hogy éltető kezeink által valami újat s jobbat teremthetünk...mindíg, mindenkor, bízva gondoljon az ember. Ebben rejlik életének sikere.
