Eljött az ideje hogy ismét klaviatúrát ragadva osszam meg a világgal azt ami a fejemen belül zajlik.
20 perc híján lesz 11 óra itt drága angolhonomban, reggeli műszaktól nyomott, pihenést nem nyújtó alvás után ülök asztalomnál és bámulom a netet. Hogy mire gondolok? Hétvégi teendőkre, munkahelyi dolgokra és a legédesebb, legimádnivalóbb emberre a világon, kit az élet szele valaha elém sodorhatott. Szülinapozik. Ez a nap róla szól.
Egész pontosan 5 hónapja ismertem meg egy kósza chatelés alkalmával. Teltek-múltak a napok, szó szót követett és lám, itt tartunk. Az események felgyorsultak és ez a fél év úgy elsuhant velünk együtt, hogy szinte időnk se volt feleszmélni belőle. A várakozás mindenkit megkeserít egy kicsit, de én úgy érzem hogy minket ez csak erősített a hónapok véget nem érő zúdulása folytán...a távolság, az idő és a másik hiánya különösen erőssé tehet...vagy akár el is ronthat egy kapcsolatot.
Sok ember mondhatja azt, hogy "dehát nem is ismered és hogy hirtelen az egész". Erre csak annyit tudok mondani hogy ez is csak olyan, mint az élet maga: ha az ember nem próbálkozik és nem adja fel a hétköznapok egysíkúságát valami másnak reményében, akkor mi értelme élni? Tegyük mindennap ugyanazt? Legyünk szürkék és csináljunk úgy mint az agyatlan birkák kik fölött a sztereotípia sivársága bojtárkodik és az állandóság terelgeti vissza ugyanarra az útra? Miért jó ez?
Érdekes világot élünk. Megváltozott a dolgok értékrendje. Nem lehet tudni mit hoz a holnap. Nem mondom hogy éljünk a mának, de ne is bújjunk el egy sötét sarokban arra várva, hogy majd jön a messiás és mi azt mondhassuk:"végre megérkeztél, már régóta vártunk ám rád...."
